Kinek a kukija?

2012 november 7. | Szerző: Életérzés75

Aki idősebb korban adja fejét a gyermekvállalásra, annak valószínű, hogy számítania kell egy genetikai vizsgálatra, mely során egy tűt szúrnak a hasába, hogy az ott található mintákból megállapítsák az esetleges eltéréseket. Én már másodszor voltam ilyen vizsgálaton, elsőre egy teszt rossz eredménye miatt, másodjára önként és dalolva, a bizonyosság reményében.

A budapesti kórházban – ahol ezt a vizsgálatot végzik – felkészült és igen kedves csapat fogadja az embert, s, ha valaki túljut a több órás várakozás után megejtett előzetes felmérésen, már meg is kapja időpontját a beavatkozásra.

A beavatkozás nem annyira fájdalmas, mint amilyennek hangzik, a lényeg, hogy az embert egy mini műtőbe vezetik, ott felfektetik egy asztalra, majd a szükséges sterilizálást követően, a főorvos, egy másik (asszisztáló) orvos, valamint a genetikus megkezdik a mintavételt. Mivel kiszámíthatatlan, ki-hogy reagál az érzéstelenítőt tartalmazó vékony és rövid, majd a mintavételére alkalmas vastag és hosszú tű látványára és érzetére, kedvesen kérdezgetnek a gyermek leendő neméről, nevéről és bármiről, amire az anyuka hajlandó készségesen felelni. Az orvos  az eseményeket végig egy ultrahangos monitoron figyeli, s – szintén figyelemelterelés gyanánt – közben mondogatja, mi mindent láthat az anyuka leendő gyermekéből.

Mi is túl voltunk a fején, pocakján, gerincén, lábán, végezetül, hosszas idegenvezetés után eljutottunk a várva várt lényeghez, és végre az orvos megmutatta azt a becses szervet, mely bizonyítja, hogy második szülöttem fiú lesz. Aztán haladtunk tovább…

De rajtam úrrá lett egy bizsergető bizonytalanságérzet, mivel nem láttam tisztán és pontosan olyan jelentős kiállást, mely kizárólagosan bizonyítaná, hogy kékre kell festenünk a kisszobát, ezért meggondolatlanul megszólaltam: ” Doktor úr! Hol látta a kukiját?”

Erre a mondatomra a háttérből az eddig türelmesen várakozó genetikus azt mondta: “Hol-hol, hát a lába között.” Persze nagy nevetés lett a jelenlévők körében, udvariasan velük nevettem én is, de közben magamban azon morfondíroztam; miért nem fogalmaztam inkább úgy, hogy :

“Doktor úr, mutassa meg a kukiját, mert nem láttam.”

!!!

A nyugalom ideje.

2012 január 5. | Szerző: Életérzés75

Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy ez a két év, amit biztosan itthon leszek a lányommal lelki megnyugvást hoz. Minden nap arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem kell mennem dolgozni és kikerültem abból a taposó malomból, ami annak idején egyáltalán nem tűnt annak, sőt, igazából nagyon is helyénvaló és fontos dolognak tűnt. De ma már érzem, hogy nem volt az. Dolgozni, hajtani magad másokért, egész nap csak egy munkahelyen lenni, aztán este haza esni és reggel újra kezdeni, aztán várni hétvégét, ami ha eljön, olyan gyorsan elmúlik, hogy észre sem veszed és már újra hétfő reggel van és te újra a metrón ülsz. És megint a hétvégére vársz. 

Azt hittem ez a normális. De úgy élni nem az.

Minden embernek járna ez a kis szabadság. A férfiaknak is. Pár év otthon. Nyugalomban. Hogy legyen időd elgondolkozni ki is vagy, merre tartasz és jó-e az irány. Nekem jól jött most ez a szabadság. Persze sok időt töltök a gyerekkel, de igazából mellette sokat tudok gondolkodni, és ez hiányzott a korábbi életemből. akkortájt mindig a munkán gondolkodtam, vagy épp az akkoriban fontosnak tartott dolgokon, de magamra sosem maradt idő. Magamon nem gondolkodtam. Nem szántam még soha annyi időt arra, hogy megismerjem önmagam, mint mostanában. Ehhez nagyon sok idő kell és az, hogy ne foglalkoztasson semmi más. Ehhez a kiürüléshez kellett azért idő, a lányom most másfél éves, és kb egy év volt, mire elmúltak a korábbi gondolkodási-rutinjaim, kiürült belőlem minden, nem tudott újra töltekezni. Le”gondolkodtam” a kötelező tisztelet köreimet, aztán már nem jött újra a gondolat, kiürült, elkopott, meguntam. Nem lehet folyton ugyanazokon a dolgokon gondolkodni. És, amikor ez megtörtént, akkor elővettem a legalapabb témát, azt, amit könnyű volt előkapni.

És most itt tartok, kérdések, válaszok, gondolatok, azok cáfolata és újragondolása. Minden magammal kapcsolatban. Ki vagyok, mit akarok, hogyan és miért. És ezeken el lehet azért rágódni.

A másik nagy dolog, hogy lehet sokat olvasni és utána nem kell sietni kifelé a könyv olvasása közben keletkezett világból, hanem maradhatsz benne, eltűnődhetsz rajta, gondolkodhatsz róla. Persze van, amikor nem könnyű, mert a gyereket kergetni kell néha a tologatós kacsával, ha egyszer azt szereti, és kell neki enni adni és pelenkázni. Kell törődni az ő gondolataival is, hogy megértse, a kirakóban miért nem lehet a cica aljának malac a teteje. De mindez akkor is megfér egymással. Nincs hajsza, nincs rohanás, csak én vagyok végre magammal.